Volt egyszer egy sűrű, sötét, öreg erdő. Ebben az erdőben rengeteg gomba nőtt. Egyszer elhatározták: királyt választanak magunknak. Igen ám, de kit? Tanakodtak, tanakodtak, ki lenne a legalkalmasabb, végül kisütötték, hogy maga az erdész. El is mentek hozzá követségbe, és szépen megkérték, hogy legyen a királyuk. Hanem az erdész csak a fejét csóválta:
– Köszönöm a tisztességet, de hát nekem más dolgom van az erdőben. Meg aztán túl nagy is vagyok hozzátok.
– Legyen hát a nyúl a királyunk! – eszelték ki a gombák hosszas töprengés után, és megkérték a nyulat, hogy uralkodjék felettük.
– Köszönöm felém való jóságotokat, de én nem akarok király lenni. Nem fogadhatom el a királyi rangot. Én szeretek ugrándozni, futkározni, a gombakirálynak meg folyvást egy helyben kell állnia, méghozzá egy lábon. Hova tegyem olyankor a másik három lábamat?
Újra összeültek a gombák tanakodni, végül abban állapodtak meg, hogy maguk közül kell királyt választaniuk. No de melyik gomba lenne jó uralkodó a sok közül? A tinóru? Vagy a rizike? A rókagomba? Vagy a kucsmagomba? A csiperke? Vagy a pöfeteg? Abban egyeztek meg, hogy az lesz a király, aki a legméltóbb az uralkodásra. De ki a legméltóbb?
– Én, mert én vagyok a legszebb! – kiáltotta a légyölő galóca. – Senkinek sincs ilyen gyönyörű, gyöngyös skarlátkalapja. És nekem mindenki engedelmeskedni fog, hisz mindenki tudja, hogy a mérges gomba veszedelmes.
– Éppen ezért nem lehetsz te a király! – intették le a többiek a hencegő galócát.
Ekkor a fák árnyas rejtekében hirtelen megpillantották a vöröses barna sapkás, egyszerű, sose hivalkodó, halk szavú ganodermagombát, aki mindig mindenkinek csak örömet szerzett, és akit mindenki szeretett.
– Ő a legméltóbb! – kiáltozták a gombák, és szégyellték, hogy ez nem jutott előbb az eszükbe.
Így lett a ganoderma a gombák királya. Mindenki örült, az erdész, a nyúl, az összes gomba és minden teremtett lélek a sűrű, sötét, öreg erdőben, csak a galóca mérgelődött. Még gyönyörű, gyöngyös skarlátkalapját is földhöz vágta volna, ha tehette volna.
